Időrendi sorrendben továbbhaladva újra egy szimfónia következik, a megdöbbentően tehetséges 9 éves fiú alkotása.
Mozart korai szimfóniáiban egy már létező műfaj tükröződik, az olasz stílusú sinfonia (barokk operanyitány). A sinfonia első nagy mestere a nápolyi Alessandro Scarlatti volt. Scarlatti rendszerint háromtételes zenekari nyitányt szólaltatott meg színpadi művei előtt, ami motivikusan viszont nem kapcsolódott a dráma zenéjéhez (ellentétben a későbbi operanyitányokkal.) A tételek gyors-lassú-gyors sorrendben követték egymást. Ennek mintájára alakult ki a sinfonia műfaja, ami a színpadi bevezető szerepet kinőve önálló életre kelt, Johann Christian Bach, valamint a mannheimi iskola iránymutatása nyomán pedig később két nagy mester, Joseph Haydn és Wolfgang Amadeus Mozart megteremtette belőle a “bécsi klasszikus szimfónia” formáját.
De ne ugorjunk még ennyire előre az időben, hiszen a K. 19-es D-dúr szimfónia még Mozart gyerekcipőjében jár, “amelynek első tétele figyelemreméltóan valósítja meg J. C. Bach szimfonikus stílusának alapelveit, például a nyitó forte mottó és az azt követő piano folytatás drámai kontrasztjában, vagy a melléktéma cantabile karakterében; a szimfónia lassúja olaszosan melodikus bájjal megírt Andante. “*
A szimfónia befejező tétele egy energikus 3/8-os finálé, ami számos korabeli szimfóniaszerző mellett J. C. Bach kedvelt tételtípusa is volt.
D-dúr szimfónia K. 19
London, 1765
Forrás:
* Stanley Sadie: Mozart, Grove monográfiák
Pándi Marianne: Koncertkalauz
Fülelő 
Hozzászólás