Posts tagged ‘Wolfgang Amadeus Mozart’

2014-12-14

Mozart kincsestára – A-dúr klarinétverseny K. 622

Mozart utolsó zenekari művét, az A-dúr klarinétversenyt halála előtt két hónappal komponálta. A művet egy kiváló bécsi klarinétművesznek, Anton Stadlernek írta. Eredetileg G-dúr basszetkürtversenynek szánta, de aztán Stadler a basszetklarinét javára döntött (ami egy – nagy terccel – mélyebb hangterjedelmű hangszer). A zenekar oboák nélkül, fuvolákkal, fagottokkal és kürtökkel színezett lágy hangzásával a klarinétot ellensúlyozza, kiemelve ezzel a klarinét karakterének sokrétű árnyalatait. Mozart felülmúlhatatlanul aknázta ki a hangszer adta lehetőségeket, elsőként figyelt fel a klarinét nemes és kifejező voltára. A versenyművel kapcsolatban Molnár Antal zenetudós költői stílusban írott szavait idézem:

“Az I. Allegro úgy bontja ki a jelzett alapmotívumból teljes szonátaformáját, mint a növény közös csírából a lombozatát és virágait. A szólamutánzások (imitációk), a hangnemváltások (modulációk), a mellék- és zárótéma ívelése, a földolgozó középrész ellentétes moll felhősödései a napsugaras dúr mezőnyökön: olyannyira egyetlen, töretlen folyamat, hogy részleteinek külön bemutatása hamis képet adna róla. Ugyanaz mondható az Adagio szabályos háromrészes dalformájáról is: egyetlen nagy lélegzet a tétel, mintegy hálaóda a létezés öröméért. A zárótétel szonátarondó, triószerű középrésszel, amihez feldolgozó terület csatlakozik. Az ellentétes moll árnyékok során kihangsúlyozódik egy különösen fájdalmas domináns-nónhangzat, az egykorú környezet számára élesen disszonáns hatással. … annál jobban kidomborítja ellentétét, a szívderítő jóérzést. A mondott középrész fisz-moll hangneme megfelel az I. tétel azonos hangnemének, ugyancsak a középrészben. Az ilyen párhuzamosságok hozzátartoznak a teljes ciklus benső egységéhez. A Rondo bizalmat, jókedvet, barátságot sugall.” *

A-dúr klarinétverseny K. 622

Bécs, 1791.

Forrás:

* Körber Tivadar: Zeneirodalom I.

Stanley Sadie: Mozart, Grove monográfiák

Reklámok
2014-12-07

Mozart kincsestára – Varázsfuvola K. 620

„A varázsfuvola olyan, mint egy tükör: aki belenéz, saját magát látja, és megtalálja benne, akármit is keres.” Leibner János

A varázsfuvola c. daljátékot Mozart halála előtt két hónappal, 1791. szeptember 30-án mutatták be Emanuel Schikaneder színházában, a Theater auf der Wieden-ben. Ez Mozart utolsó Singspielje, s egyben a német daljáték betetőzése. A három pillér, amin nyugszik, a minden ember lelkében továbbélő gyermeki álom, a mesék varázsvilága, és a szépség, jóság és bölcsesség eszméjét hirdető humánum. A sokat vitatott szövegkönyv szerzője, Schikaneder haladó gondolkodású, tapasztalt színpadi író és színházigazgató volt, s a német színjátszás ügyét is lelkesen szolgálta. A történet több forrásból táplálkozik, a mágikus és tündérmesei elemek ötletei más korábbi darabokból, valamint a korabeli szabadkőművesség eszmevilágából és kortárs színpadi művekből származnak. “Ha baj lesz, nem tehetek róla, varázsoperát még nem komponáltam” – mondta Mozart. Nos, ma már tudjuk, hogy nagy baj nem lett. :-)

“A varázsfuvola a XVIII. századi opera, sőt a felvilágosodás szellemében fogant művészet történetének csúcspontja, s az esztétikai tökéletesség történelmi lehetősége tekintetében: végpontja.” Fodor Géza *

Az Operakalauz honlapjáról:

“Emanuel Schikanedernek, a Theater an der Wien igazgatójának sürgősen szüksége volt egy olyan darabra, melynek kasszasikere megmenti színházát a csődtől. Mivel akkoriban a közönség a varázsoperákért rajongott, August Jacob Kiebeskind egyik keleti történetét írta meg librettónak, és felkereste Mozartot, hogy zenésítse meg. Schikaneder játszotta az ősbemutatón Papageno szerepét, s a kezdeti döcögős indulás után egy bő év múlva túl voltak a századik előadáson!

Szereplők:

  • Sarastro, Ízisz főpapja – basszus
  • Tamino – tenor
  • Beszélő – basszus
  • Első pap – tenor
  • Második pap – basszus
  • Harmadik pap – próza
  • Az Éj Királynője – drámai koloratúr szoprán
  • Pamina, a lánya – líraiszoprán
  • Első hölgy – szoprán
  • Második hölgy – mezzoszoprán
  • Harmadik hölgy – alt
  • Első fiú – szoprán
  • Második fiú – mezzoszoprán
  • Harmadik fiú – alt
  • Papageno – bariton
  • Papagena – lírai koloratúr szoprán
  • Monostatos, szerecsen – tenor
  • Első őrtálló – tenor
  • Második őrtálló – basszus
  • Három rabszolga – próza

Kórus: papok, rabszolgák, háremőrök, kíséret, nép

Folytatás, cselekmény ITT: Operakalauz – A varázsfuvola

Varázsfuvola K. 620

Szövegkönyv: magyar

német

Bécs, 1791.

Linkek, olvasnivalók az operáról:

Wikipédia

Fodor Géza Kísérlet A varázsfuvola nyitányának értelmezésére

Fodor Géza: A varázsfuvola

Fodor Géza: Érdemes-e visszavonni A varázsfuvolát?

Fodor GézaA HELYREÁLLÍTOTT„VARÁZSFUVOLA”

Sulinet: Operaházi mesék: Mozart – Varázsfuvola

Forrás:

Till Géza: Opera

Eősze László: Az opera útja

Körber Tivadar: Zeneirodalom

Stanley Sadie: Mozart, Grove monográfiák

2014-11-30

Mozart kincsestára – Titusz kegyelme K. 621

A Titusz kegyelme c. opera Mozart utolsó opera seriája, II. Lipót Csehország királyává koronázásának ünnepségére készült. Pietro Metastasio már többször megzenésített szövegkönyvére íródott, “a barokk opera már alig pislákoló mécsesének utolsó lobbanása.” * A díszes alkalomra rendelt művet Mozart sietve komponálta – és nagy valószínűséggel tanítványa, Süssmayr segített neki a secco recitatívók kidolgozásában, Mozart a Titusszal párhuzamosan már a Varázsfuvolán és a Requiemen is dolgozott. “A Titusz voltaképpen nem egyéb intermezzónál, mely a mester fő munkáját néhány hétre félbeszakította” – írja Eősze László  az Opera útja c. könyvében. Az ünnepségek idején több Mozart művet is előadtak, többek között a Don Giovanni-t, a templomokban Mozart-misék hangzottak el, a bálokon Mozart táncaira mulattak.

Az opera sikere a bemutatón nem volt osztatlan, az előadást vegyes érzelmekkel fogadták, a császárnő például “német disznóságnak” nevezte (“una porcheria tedesca”). Ennek ellenére egy időre jelentős népszerűségre tett szert, a XIX. század elején Mozart legjátszottabb operája volt. Azután azonban eltűnt a színpadokról – az egyik oka ennek valószínűleg az volt, hogy Sextus szerepét Mozart kasztrálta írta. A művet a XX. század utolsó negyedében fedezték fel újra, rendkívül mély lélektani értékei újból fontossá váltak.

Non più di fiori – Vitellia áriája a második felvonásból: A basszetkürt kíséretet Mozart Anton Stadlernek írta, aki a prágai ősbemutatón is közreműködött, és akinek az A-dúr klarinétversenyt is komponálta.

Az opera szövegét Metastasio nyomán Caterino Mazzola aktualizálta. A látványos római opera főhőse a népszerű, nemes lelkű Flavius Vespasanius Titus császár.

Szereplők:

Tito – Titusz tenor
Vitellia – Vitellia szoprán
Servilia – Servilia szoprán
Sesto – Sextus mezzoszoprán
Annio – Annius mezzoszoprán
Publio – Publius basszus

 I. felvonás:

Vitellia, a volt császár lánya lázadást tervez Titusz, római császár ellen. Ráveszi a császár barátját, Sextust, aki őbelé szerelmes, hogy álljon az összeesküvés élére. Ám közben Titusz megváltoztatja döntését, és egy római lányt óhajt császárnénak. Először Serviliát választja, ám Servilia Anniusba szerelmes, és amikor ez Titusz tudomására jut, nem akar a pár útjába állni. Végül Vitellia mellett dönt. Addigra azonban Sextus Vitellia parancsára kirobbantja a lázadást. Amikor Vitellia megtudja, hogy Titusz őt választotta, a Capitolium már lángol, és a császár halálhírét hozzák: a felvonás a gyász hangjaival végződik.

II. felvonás:

Annius elárulja Sextusnak, hogy Titusz császár él. Sextus be akarja vallani a császárnak a bűnét, de Vitellia inkább szökésre készteti, mert nem akarja, hogy az ő vétkessége is kiderüljön. Az összeesküvést leverik, Publius letartóztatja Sextust. A szenátus halálra ítéli Sextust, a császárnak alá kell írnia a halálos ítéletet. A császár megkegyelmezne Sextusnak, de ő hallgat, mert nem akarja szerelmét bajba sodorni. Ám Titusz hosszú belső vívódás után úgy dönt, hogy a világ inkább vádolja azzal, hogy túlzott könyörületességet mutatott, mintsem hogy bosszúállónak tartsák. Már a kivégzésre készülnek, amikor Vitellia megtörik, és bevallja, ő volt a felbújtó. Titusz őrajta sem akar bosszút állni, és mindkettőjüknek megbocsát. Az opera Titusz nagylelkűségének dicséretével zárul.

Szövegkönyv: olaszul

Titus kegyelme K. 621

Bécs, 1791.

Forrás:

* Eősze László: Az opera útja

Maynard Solomon: Mozart

H. C. Robbins Landon: 1791 Mozart utolsó éve

Wikipedia

2014-11-22

Mozart kincsestára – B-dúr zongoraverseny No. 27 K. 595

Mozart 1791 januárjában fejezte be utolsó zongoraversenyét, a K. 595-ös B-dúr zongoraversenyt.

“Bár a darab szerkezete nem tér el a korábbi zongoraversenyekétől, mégis úgy látszik, mintha ezt a kompozíciót önmaga számára írta volna Mozart: a társasági modor, a szellemes csevegés elegáns fordulatai átadják helyüket a személyes mondanivaló megrendítő rezignációjának, befelé forduló egyszerűségének. Ez az új magatartás az első tétel kidolgozási szakaszában mutatkozik meg a legfeltűnőbben, Beethovent megelőző szerves tömörségével, tematikus munkájával. Feltűnően sok a moll-epizód ebben a dúr hangnemű tételben: ez is mélybe húzó hangulati eleme a műnek. A lassú tétel ugyan megpróbálja a korábbi románc-hangot felidézni, de itt is mélabú árnyékolja be a kezdetben oly átlátszónak tűnő zongoradallamot. A záró rondó bájos dallamát Mozart nyolc nappal a versenymű elkészülte után Tavaszvárás (Sehnsucht nach dem Frühlinge, K 596) című bájos dalában is feldolgozta, a zongoraversenyben azonban a napfényes rondótémát mollá fátyolozott alakban is hallhatjuk.” Pándi Marianne: Hangversenykalauz

Maynard Solomon a kései zongoraversenyek lassú tételeiről:  “Ezekben a lassú tételekben Mozart az érzelmek valamennyi árnyalatát megkísérli fölidézni – a rémülettől a pontosan meg nem határozott kellemetlen közérzetig, az elviselhetetlenül intenzív, extázissal határos gyönyörtől a lebegő nyugalomig és elégedettségig. (…) A nyughatatlan Mozart itt nem elégedett meg a bevált szabvány egyszerű ismételgetésével, sőt! Kutató szelleme és az a vágya, hogy mindenképpen olyasmit fejezzen ki a zenében, amit addig soha senki, arra késztette, hogy a zenei ábrázolás általa létrehozott új eszközének minden lehetőségét kiaknázza. Egész sor finoman differenciált lassútétel-típust alkotott, amelyeknek egységét öröm és bánat váltakozásának és/vagy fúziójának feltárása teremti meg.” *

B-dúr zongoraverseny No. 27 K. 595

A zongoraverseny zárótételében felhasznált Sehnsucht nach dem Frühlinge c. dal, amit egy gyermekeknek szánt dalgyűjteménybe komponált:

Sehnsucht nach dem Frühlinge K. 596:

sehnsucht 2 külön

 

B-dúr zongoraverseny No. 27 K. 595 III. tétel:

sehnsucht 595

Bécs, 1788-91

Forrás:

* Maynard Solomon: Mozart

2014-11-15

Mozart kincsestára – Così fan tutte K. 588

Talán a véletlenek összjátéka – felkérések és megbízatások hiánya -, de a történelmileg viharos 1789-es dátummal sem szimfónia, sem versenymű, sem opera nem szerepel Mozart műveinek listáján. Anyagilag szűkös időket élt, életkörülményei rohamosan romlottak, családját csak kölcsönökből tudta eltartani, ezzel együtt alkotóereje is gyengült – illetve formálódott. 1789 végén kapott újabb operamegrendelést, a Così fan tutte (Mind így csinálják) c. kétfelvonásos vígoperára. Ez a harmadik és utolsó Da Ponte-szövegkönyvre írt operája, a bemutatóra 1790. január 26-án került sor a bécsi Burgtheater-ben. Da Ponte II. József megbízásából írta a librettót, állítólag egy megtörtént esemény alapján.

“A Da Ponte-operák és A varázsfuvola alapján úgy tűnik, Mozart egyike azon ritka alkotóknak, akik felbukkanásukkal elviszik az egész világ álmát. Mintha csak azért termett volna itt a Földön, hogy csillapítsa bánatunkat és ellensúlyozza veszteségeinket, ugyanakkor fölkavarja a nyugalmunkat, s emlékeztessen arra, hogy nincs itt rendben semmi, hogy baj van a dolgok felszínén is meg a mélyén is, hogy a jelenségek nem azok, amiknek látszanak, hogy az álarcok és a valóság tetszés szerint fölcserélhetők, hogy a szerelem törékeny jószág, az élet mulandó, a hit ingatag.” Maynard Solomon *

“A Così fan tutte a XVIII. századi művészet és az egész operairodalom páratlan, egyszeri jelensége, valószínűtlen, játékos lebegés az élet és az eszmény között. Heine egy helyen arról beszél, hogy az opera buffának van egy exoterikus és egy ezoterikus értelme. Nos, Mozart paradox, stilizált opera buffájának exoterikus értelme „a legmulattatóbb irónia” az emberi korlátozottsággal szemben, ezoterikus értelme pedig a hit a teljes emberség érvényességében. Ám e két értelem végül is egy és ugyanaz. A Così fan tutte éppen ezért – a közhelyekkel ellentétben – esztétikailag nem problematikus mű, a szó értékelő értelmében. Ellenkezőleg: művészileg tökéletes válasz egy problematikus világra. Mozart mesteroperái egymásutánjának immanens logikája a Szöktetés-től  a Così-ig töretlen, s úgy érezzük, hogy a történelem dinamikájának megfelelően a Così a végső lehetőség a Szöktetés eszmevilágának megőrzésére. Az eszmény és az élet ellentmondásának továbbéleződését a Mozart-opera, a Mozart-zene világképe már nem viselné el. Az esztétikai logika tehát itt zárná le Mozart operaoeuvre-jét… ” Fodor Géza (teljes tanulmány: ITT )

Kapcsolódó linkek:

Opera ABC – Cosi fan tutte

Cosi fan tutte az Operában

Fodor Géza A Mozart-opera világképe – Cosí fan tutte

Cselekmény:

Magyar Állami Operaház honlapján

Operakalauz

Wikikönyvek – olvasónapló

Wikipedia

http://www.classica.hu/main/tartalom.php?m_id=11

 

Olasz-magyar kétnyelvű szövegkönyv letölthető: ITT

Così fan tutte K. 588

Bécs, 1790.

Forrás:

* Maynard Solomon: Mozart

 

2014-11-09

Mozart kincsestára – C-dúr “Jupiter” szimfónia No. 41 K. 551

Mozart aligha tudta, hogy a “JUPITER” lesz az utolsó szimfóniája, amikor 1788 nyarán befejezte. Mégis, a névjegy-motívumból szőtt nagy formátumú finálé ünnepélyessége mintha a lángelme aláírása lenne szimfonikus életműve végén: íme, a szimfóniáim, pecsét, aláírás. Hitelesen és hivatalosan. Mondhatta volna: Átadom a stafétát fiatal barátomnak, Ludwig van Beethovennek, alkosson e műfajban, folytassa megkezdett munkámat és fejlessze saját képére… Ha tudta volna. És ha tudta volna, hogy halála után egy évvel Beethoven Bécsbe költözik, és pár év múlva elkezdi komponálni első szimfóniáját, ami az ősbemutatón egy Mozart szimfóniával együtt hangzott el! De nem tudta. Ahogy azt sem, hogy mindössze három éve van hátra. Csak a mi szívünk szorulhat össze, ha belegondolunk, mit kaptunk volna még tőle, ha még élhetett volna legalább 30 évet. De ne legyünk telhetetlenek, hiszen szinte egy élet sem elég, hogy alaposabban megismerjük a műveit, és közelebb kerüljünk a titokhoz – ahhoz a titokhoz, amit ő tudott, és ami rólunk, emberekről szól.

“A „Jupiter” elnevezés – akárcsak a melléknévvel ellátott Haydn-szimfóniák többsége – nem a zeneszerzőtől származik, bár kétségtelenül nem indokolatlan.

Mintha itt talált volna választ Mozart a g-moll szimfónia kínzó problémáira: az egész mű magabiztos erőt, nagyságot sugall. Az első tétel olasz nyitányszerű indítása a vonósok éneklő „concertino”-jával folytatódik, és ez a kezdet határozza meg az egész tétel karakterét. Érett és leszűrt polifónia is szerepet játszik e klasszikus nyugalom létrejöttében, akárcsak az a rövid pontozott ritmusképlet, amely a hangulat ünnepélyességét biztosítja. A szonátatétel kidolgozásában azonban nemcsak egyes hangszerek (pl. fagottok és oboák) humoros vetélkedésének vagyunk tanúi, hanem mélyebben szántó konfliktusnak is, a kései Mozart-operák finoman árnyalt lélekrajzával ábrázolt összecsapásnak, amelyet a visszatérés békít ki ismét.” Pándi Marianne: Hangversenykalauz – folytatás: ITT

A névjegy motívumról: A négy hangból álló motívum gregorián eredetű,  a “Lucius creator” – ból származik, és Mozart több művében is megjelenik. A legismertebb ezek közül a Jupiter szimfónia negyedik tétele, de már korábban is találkozhattunk vele a K.16-os Esz-dúr szimfóniában és a K.192-es Missa brevisben és a K. 319-es B-dúr szimfóniában.

 

C-dúr “Jupiter” szimfónia No. 41 K. 551

I. Allegro vivace II. Andante cantabile III. Menuetto. Allegretto IV. Molto allegro

Bécs, 1788.

2014-11-02

Mozart kincsestára – g-moll szimfónia No. 40 K. 550

Ha az utca emberét kérdeznénk, el tudna-e dúdolni valamit Mozarttól, nagy valószínűséggel a “nagy g-moll” szimfónia első pár üteme lenne az egyik legtöbbször idézett dallam (a Kis éji zene mellett). A google másfél millió találatot ad ki a “Mozart K. 550” – kifejezésre, még a mobiltelefonok is kívülről fújják az első tétel elejét. Mozartnak ez az utolsó előtti szimfóniája. Még három évig élt a mű születése után, de soha nem hallhatta ezt a szimfóniát.

“Csaknem pontosan egy hónappal az Esz-dúr szimfónia után, 1788. július 25-én írta (fejezte be) Mozart legszemélyesebb hangú szimfonikus vallomását, a g-moll szimfóniát. Itt is nagy gonddal válogatta össze a zenekar hangszereit: klarinétok helyett oboákat írt elő, trombitákat és üstdobokat pedig egyáltalán nem kívánt megszólaltatni. Később úgy módosította eredeti elképzelését, hogy az oboák szólamát megosztotta az oboák és klarinétok között.

Míg az Esz-dúr szimfónia az élet napfényes oldalát ünnepelte, ebbe a művébe Mozart belesűrítette mindazt a tragikumot, amit a fiatalkori „kis” g-moll szimfóniában sejteni engedett, és amit későbbi kamarazeneműveiben, a hasonló hangnemben írt zongoranégyesben és még fokozottabban a vonóskvintettben megrázó erővel érzékeltetett. Lassú bevezetést itt nem alkalmaz a komponista, néhány halk g-moll akkordfelbontás készíti elő a panaszos (közkeletű zenei műszóval valóban „sóhaj-figurának” nevezett) motívumból szőtt főtémát, amelynek mozgalmassága nyugtalanságot és feszültséget áraszt. Mindvégig ez a hangulat uralkodik a tételen, olykor fenyegetőn, olykor kétségbeesetten, a feloldódás vagy vigasz reménye nélkül. De mégsem válik terjengős sirámmá: úgyszólván egyetlen motívum-mag (a „sóhaj”-képlet) a zene alapanyaga, és Mozart ezzel is rendkívül gazdaságosan bánik.

Ritka eset, hogy a lassú tétel olyan szorosan kapcsolódjék a megnyitó tételhez, mint a g-moll szimfóniában történik. Mozart ezt az Andantét is tömörre fogott szonátaformában alkotta meg; akárcsak az első tételben, fontos szerepet juttatott az ellenpontozó munkának. Főtémájának melódiavonala annak a négyhangú témának felel meg, amit joggal tekintünk Mozart zenei „névjegyének” és amely a Jupiter-szimfóniában nyeri el a legméltóbb helyét. De benne zeng már ebben az éneklő témában Tamino újonnan felfedezett szerelmének boldog eszmélése: a kép-ária jellegzetes „ich fühl’ es” motívuma is. A g-moll szimfóniában azonban nem enged időt az önfeledt boldogsághoz Mozart szigorú és borúlátó múzsája. A lassú tétel kidolgozásában démoni erők viaskodnak egymással; mint Abert írja: „az egész kidolgozás az érzelem egyetlen hatalmas diminuendója, anélkül, hogy ez az előadási utasítás egyszer is szerepelne a partitúrában…”

A Menüett sem tér el a szimfónia egészének hangulatától: táncra itt már senki sem gondol, amikor a lapidáris kontrapunktikára vagy a tétel sajátos ritmikájára figyel. Csak a trió osztrák népzenei fordulatai, lágyabb kontúrjai lazítják valamennyire e tétel roppant feszültségét. A finálé viszonylag több teret enged a hagyománynak: „szurony”-témája a mannheimi iskola közkeletű stílusjegye, a kisebb és nagyobb hangszercsoportok váltakozása concerto-emlékeket idéz fel. A tétel szűnni nem akaró mozgalmassága azonban éppúgy az első tételhez kapcsolódik, mint konok és fenyegető ritmikája. A kidolgozási szakasz kíméletlenül lehánt minden tetszetős burkot a főtémáról, ellenpontozó munkája ugyanolyan nyers és lapidáris, mint a megnyitó tételben, itt azonban valóban a kontrapunktikus technika mesterének bizonyul Mozart, aki a szigorú szabályok virtuóz alkalmazásával a művészi mondanivaló kifejezésének csúcsára érkezett el.” Pándi Marianne: Hangversenykalauz

 

Az I. tétel elemzése: ITT

A nagyon nagy g-moll szimfónia – Fáy Miklós

g-moll szimfónia No. 40 K. 550

I. Molto allegro II. Andante III. Menuetto Allegretto IV. Allegro assai

2014-10-25

Mozart kincsestára – Esz-dúr szimfónia No. 39 K. 543

1788 nyarán Mozart rövid idő leforgása alatt – mindössze hat hét alatt – 3 szimfóniát komponált. A három utolsó szimfóniáját.

“A Figaro lakodalma és a Don Giovanni sikerének alapján azt hihetnénk, Mozart végre „befutott” és nincsenek többé anyagi gondjai. A valóság ezzel szemben az, hogy megélhetése távolról sem biztosított, és vigasztalan pénzügyein a nagylelkű bécsi jóbarát, Puchberg alkalmi „kölcsönei” is csak rövid időre segítenek. A Puchberghez írott kérő levelek 1788 nyarán kétségbeejtő helyzetről vallanak. Nem lendít ezen a helyzeten az akkortájt (júniusban, júliusban és augusztusban) komponált három nagy szimfónia sem, amelyeket Mozart a nyári évadban rendezendő „akadémiákra” szánt: ezek a hangversenyek végül is nem valósultak meg, és szinte bizonyos, hogy Mozart három utolsó szimfóniája a zeneszerző életében sohasem hangzott el.” Folytatás: ITT (Pándi Marianne: Hangversenykalauz)

Nicolaus Harnoncourt meggyőződéssel állítja, hogy Mozart ezzel a három szimfóniával megalkotta az instrumentális oratórium műfaját, és hogy a három mű egy nagy egységet alkot. Ezt a gondolatot Harnoncourt azzal a szerkezeti megfigyelésével is alátámasztja, hogy igazi bevezetés csak az első, a K. 543-as Esz-dúr szimfóniában, nagyszabású finálé pedig csak az utolsó, K. 551-es C-dúr, “Jupiter” szimfóniában található.

Esz-dúr szimfónia No. 39 K. 543

I. Adagio – Allegro II. Andante con moto III. Menuetto. Allegretto IV. Finale. Allegro

Bécs, 1788.

BBC Radio 3 Mozart: Symphony No. 39

 

2014-10-19

Mozart kincsestára – D-dúr “Koronázási” zongoraverseny No. 26 K. 537

1788-ban járunk…

Mozart élete még 3 versenyművet, 3 szimfóniát és 3 operát tartogat. A mesés életmű a “Koronázási” zongoraversennyel folytatódik:

“A mű a köztudatban mint „koronázási zongoraverseny” él; Mozart ugyanis 1790 októberében Frankfurtban, a koronázási ünnepségek alkalmával játszotta. De tudomásunk van arról, hogy már egy évvel előbb, 1789 áprilisában a drezdai udvarnál is bemutatta a művet, amelyet egyébként 1788 februárjában komponált.

Ebben az időben Mozart színpadi és kamarazenéje már szédítő magaslatokra érkezett el, de három szimfonikus hattyúdalát, az Esz-dúr, g-moll és C-dúr szimfóniákat is 1788-ban írta. A koronázási versenymű mégsem ezekkel a művekkel tart rokonságot, hanem az 1784—86-os évek zongoraverseny-sorozatával. Talán csak a zongoraszerűség nyilatkozik meg fokozottabb mértékben ebben a versenyműben, amelynek mindjárt legelső témáját ebben a szellemben mintázta a zeneszerző. Az első tétel kidolgozása során mintegy kompendiumát adja Mozart mindannak, amit a szólóhangszer ebben a műfajban elért, s maximumát annak, amit a korabeli zongoratechnika nevében megkövetelhetett.

A lassú tétel — bár típusával több alkalommal találkoztunk már Mozart Andantéi során — ismét egyedülállónak hat a maga nemében, kristályos nyugalmával, nemességével: olyan, mint egy tiszta vizű, mozdulatlan tó. Ugyancsak kifejezetten zongorára termett a záró rondó témája, de ennek a tételnek megformálásába és kivitelezésébe olyan gondos művészi munkát fektetett a komponista, amely nemcsak a koronázás ünnepi aktusához, de a maga érett korszakának színvonalához is minden tekintetben méltó lehetett.” *

1789. Drezda: “14-én III. Frigyes Ágost szász választófejedelem és hitvese, Amalie előtt játszotta el a D-dúr “Koronázási” zongoraversenyt (K. 537), szolgálataiért pedig “igen csinos tubákosszelencét” kapott, benne 100 dukáttal. Egy helyi lap tudósítása: “Április 14-én a híres bécsi zeneszerző, W. A. Mozart úr játszott fortepianón őfelsége, a választófejedelem előtt- ezen kívül itt, Drezdában sok nemesi és magánháznál is fellépett, és óriási sikerrel szerepelt. Klavíron ás fortepianón elmondhatatlanul nagyszerűek a képességei, emellett olyan rendkívül jól tud lapról játszani, hogy az szinte hihetetlen. (…) Innen Berlinbe folytatja útját.” **

“A zongora balkézszólama az autográfban hiányos; saját előadására számítva Mozart fölöslegesnek tartotta a részletek kitöltését. Ez természetesen érvényes a díszítésekre is: ebben a tekintetben sok zongoraverseny feltűnően hiányos” ***

D-dúr “Koronázási” zongoraverseny No. 26 K. 537

I. Allegro II. Larghetto III. Allegretto

Bécs, 1788.

* Pándi Marianne: Hangversenykalauz

** Maynard Solomon: Mozart

*** Stanley Sadie: Mozart, Grove monográfiák

2014-10-11

Mozart kincsestára – Esz-dúr kürtverseny No. 3 K. 447

“A harmadik, szintén Esz-dúrban komponált kürtversenyről (K. 447) korábban azt hitték, hogy azt is 1783-ban vetette papírra Mozart, de valószínű, hogy csak 1787-ben vagy 1788-ban fejezte be, bár a Romanza tétel korábbi is lehet.”

A K. 417-es  és a K. 495-ös  Esz-dúr kürtversenyhez hasonlóan Mozart ezt is idősebb barátjának, Joseph (Ignaz) Leutgeb-nek komponálta, akivel bolondos kapcsolatban állt.

read more »

%d blogger ezt kedveli: