Miután néhány év alatt végighallgattam a Mozart életmű harmadát (Mozart kincsestára), következett a Beethoven 250 sorozat, amit még dokumentáltam itt a Fülelőn is, már szövegek nélkül. Nagyrészt időhiány miatt nem írtam, részben pedig azért, mert nincs az az ismertető, ami a zene hatása helyett működne, adott esetben pótolná nekünk a sebtiben elolvasott pár bekezdés azt az elmélyülést, amit egy műalkotás nyújt; emellett jelenleg olyan mennyiségű felvétel áll a rendelkezésünkre, hogy szinte vétek lenne ezt nem kihasználni. Ehhez pedig szintén idő kell.
Az csak egy dolog, amit az a napi 10-20 perces, vagy fél órás, órás mű végighallgatása jelent – elalvás előtt egy Bach kantáta, vagy pár Schubert dal –, de mivel az utóhatásra és a “feldolgozásra” is időt kell hagyni, a zenehallgatást nem érdemes túlzásba vinni sem, mert különben elmarad a kívánt kellemes érzés, a túltelítődés pedig nem vezet sehová, pláne nem a zene szeretetéhez. A mindennapi tevékenységek mellett egyébként sem sok embernek fér bele a hétköznapokba, hogy órákat szánjon a füle pallérozására.
Viszont olyan felemelő érzés mélyebben és alaposabban megismerni egy régóta szeretett szerzőt, és annyit ad az újrahallgatás élménye az élvezet teljességéhez, hogy feltétlenül fontosnak tartottam tovább folytatni ezt a “mélyfúrás-típusú” zenei ismeretszerzést, amire kiváltképp két zenetudós, Karasszon Dezső és Földes Imre inspirált. Azóta is hálás vagyok nekik ezért.
A szövegírás helyett pedig könyveket olvasok a zeneszerzőkről. A Grove monográfiák sorozat, Christoph Wolff monumentális Bach életrajza, Harry Goldschmidt Schubert könyve és Dietrich Fischer-Dieskau: Johannes Brahms Élet és dalok című énekesi pályafutása által ihletett írása remekül kiegészítik a fül élvezeteit, értékes adalékokkal szolgálnak, és ezzel hozzájárulnak ahhoz, hogy az összhatás teljes legyen.
Sokszor gondolok azokra az ismerőseimre is, akik azt mondják, hogy nem értenek a klasszikus zenéhez. A jó hír nekik az, hogy a fül, pontosabban az agy, minden képzettségi szinten egyre tovább és tovább fejlődhet. Ez még, bármilyen hihetetlen, jó esetben a hivatásos zenészekkel is így történik. Ehhez viszont ismétlődő élményekre, jófajta ingerekre és inspirációra van szükség, mert a populáris zenével ellentétben a klasszikus zene rétegei egymásra épülnek, és egyszeri hallgatásra csak a felszínüket mutatják meg. Különösebb tapasztalat nélkül sem a harmóniák, sem a forma nem jut el mélyebb szinten az agyi feldolgozásig, ezért is érezhetik magukat bizonytalanságban azok, akik nem képzettek. Bárki emlékezhet viszont egy dallamra, amit legközelebb már ismerősként üdvözölhet, érdemes ezt is értékelni, mert ez a kezdete a zenei örömöknek. Teljesen rendben van ez így! És az is, ha a mű mondanivalóját nem mindig érzi valaki rágódásmentesnek. A könnyed szórakozás is nagyon fontos, de olyan mélylélektani kulcsot, mint például Schubert, nem sok kikapcsolódás adhat.
És itt jön a “képbe” az is, hogy mennyivel többet tud adni évekkel később egy zene, ha közben eltöltünk például a tiszta mozarti formákkal pár hónapot, teszem azt évet. Beethoven fantáziája nyomán pazarul szélesedik a látókör, Bach ismerete pedig olyan spirituális szintre mélyíti a befogadást, hogy arról ódákat lehetne zengeni. Katedrális méretű befelé építkezési folyamat ez a javából.
Így történhetik meg, hogy egy rég nem hallott zene pár év elteltével a fent leírtak hatása szerint átalakul. Jelen esetben saját élményem a Brahms d-moll zongoraversennyel (Op. 15 Nr. 1):
A minap ujjongva állapítottam meg, hogy számomra ez most teljesen olyan, mintha Brahms írt volna egy új zongoraversenyt. Persze ez lehetetlen, ha valaki majdnem 130 éve nem él. Az agyamban azonban a manapság divatos kifejezéssel élve az “update” automatikusan létrejött azzal, hogy azok alatt az évek alatt, mióta utoljára meghallgattam, több mint száz órát töltöttem el Bachhal, aki Brahms egyik legnagyobb példaképe volt, és ennek értelmében ez hihetetlen mértékben növelte meg a hatást. Kicsit ahhoz tudnám hasonlítani az élményt, mintha örökölne valaki egy csodaszép poros perzsaszőnyeget, amiről már tudni lehet, hogy nagyon értékes, de csak tisztítás után rajzolódik ki döbbenetesen az összes minta és élénkülnek fel lélegzetelállítóan a színek. Modern technika ide, modern technika oda, az agyunk mégiscsak a legnagyobb varázsló, ha megfelelő frissítéseket telepítünk bele, például Bach műveivel – letisztítva ezzel a zene szövetét.
Egy szó mint száz, arra biztatnék mindenkit, hogy ne bánja, ha nem ért hozzá, örülni érdemes minden egyes dallamfoszlánynak, ami tetszik, vagy ismerős, és bátran álljon hozzá úgy, mintha egy festményt nézegetne. Hiszen festeni sem tud mindenki, mégis általában nagyobb önbizalommal néz az ember, mint ahogy hall. De sosem késő félretenni a berögzült hamis kisebbségi érzést.
Az újabb választottjaim tehát Mozart és Beethoven után a főcímben szereplő hármas, akik a fejemben különleges háromszöget alkotnak. Az alábbi oldalakon gyűjtöm kronologikus sorrendben Bach, Schubert és Brahms műveit:
Bach orgonaművei: https://www.facebook.com/profile.php?id=100091863241017
Kantáták a #Bachkantáták címszó alatt (Facebook)
Schubert: https://www.facebook.com/profile.php?id=100064661177344
Brahms: https://www.facebook.com/profile.php?id=100092075509970
Őket szerintem nagyon izgalmas együtt részletesen feltérképezni, és összefüggésekre lelni, valamint megfigyelni, hogyan borul virágba Brahms azon a gazdag táptalajon, amit elődei gondosan kiműveltek.
Bach behatóbb ismerete egyébként is minden később született művet felülír, műveiben elmélyülve másképp hallgatjuk Brahmsot is, akinek szintén szellemi atyja volt, és aki sokkal gyakrabban archaizál a romantikus és szenvedélyes külső alatt, és szigorúbban ragaszkodik a hagyományokhoz, mint azt elsőre gondolnánk. Brahms Schumann tanácsára Schubertet is sokat tanulmányozta, így a kör (vagy inkább az önmagába visszafutó végtelen jel) vonalán folyamatosan haladhatunk tovább, anélkül, hogy mindig ugyanoda érnénk vissza, ahol voltunk. Mert minél tovább körözünk, annál mélyebbre vésett nyomvonalon haladhatunk tovább a géniuszok által az önismeret felé.
Aki pedig csak teheti, a felvételek hallgatása mellett járjon koncertekre, élőben újraszületett műveket csodálni.
Az említett könyvek:
Christoph Wolff: Johann Sebastian Bach – A tudós zeneszerző, Park Kiadó, 2004 ISBN: 9789635306398
Dietrich Fischer-Diskau: Johannes Brahms Élet és dalok, Holnap Kiadó, 2014 ISBN: 9789633490754
Harry Goldschmidt: Schubert, Gondolat Kiadó, 1962
Fülelő 